A vedlett vakolatú falak lassan elmaradtak a támolyogva botorkáló alak mellett. Mikor a régóta sóvárgott cél közelébe ért, fegyelmezte lépteit, s közben végignézett az utcán. Repedezett betonjárdát látott a résekből feltörő gyomokkal, melyek mohón habzsolták a magas bérházak tövében húzódó utcácskára betévedt napfényt. A gödrösre kopott úttest mellett félig a járdán állva rozsdafoltos Trabantok és Ladák szerénykedtek, megtűzdelve néhány agyonvakolt, tizenéves amcsi matuzsálemmel. Hidegtől könnyező szemeivel egy ide nem illően elegáns női alakot látott éppen befordulni a sarkon. Ettől idegesen összerezzent, majd legyintett egyet és folytatta az útját.
A cél közelségét jelezték a megszaporodott, a nagyvonalú utcaseprők által elnézett söröskupakok, csikkek. Felcsillanó szeme némi hasznosat is felfedezett a fal tövében. Néhány sörösüveg, szép katonásan felsorakoztatva, ahogy azt a piás testvériség illemtana megkövetelte. Mert a szomjúhozóknál könnyen előfordulhat, hogy zizegős helyett csak csörgős pénz vacog a zsebben, és ilyenkor jól jön némi kiegészítés. Csak az amatőr piás dobálja szanaszét az üveget. Aki profi, az gondol a jövőre.
A tétova léptű alak - óvatosan kitámasztva magát a falon - lehajolt a zsákmányért, és szétosztotta öblös zsebeiben.
– Hehe, öt üvegecske, vagy hat… Ha elbambul az a kapzsi fasz… – motyogta magában, és göthös alakját fuldokló köhögés rázta meg.
Úgy látszik, túlzás volt a sietség után még hajlongani is. A sok ezer cigi lerakódása kikívánkozott tüdejéből. Fuldoklás közben is tovább botorkált. Nem akarta ilyen kicsinység miatt megszakítani útját. Oly közel volt már a cél, melyet elmocskolódott tábla hirdetett büszkén:
66. sz. ITALBOLT.
A köhögéssel felszabadított végeredményt egy jóleső krákogás kíséretében maga elé köpte a tábla alatt sötétlő lépcsőre.
– Hogy a versenyző alkatúak hamarébb leérjenek – göcögte magában jóleső rosszindulattal a vén csibész. Majd, kezével óvatosan megtámogatva bizonytalan lépteit, leóvakodott a lépcsőn. A ragadósan mocskos fokok éleit már lekerekítette a sok-sok sietős láb, ezért óvatosra vette a figurát. Keze alól múlt havi alkotása világlott elő reszketeg krétasorok formájában:
Állj meg Vándor, hisz minden utak végéhez értél
S mert, nemesb’ célt, ember nem kíván!
Bár sörrel teli korsót ne kérjél,
mert a pultos barom pofán talál!
Ezt heccből írta, amikor a főnök elspórolt a söréből egy keveset – mint mondta – az adóra. Kicsit parázott, hogy balhé lesz belőle, de az a vadbarom nem csak hogy röhögött rajta, de még egy korsó sört is kiutalt neki érte (persze az sem volt tele). Azóta is pár naponta megerősítteti a könnyen kopó krétajeleket, és büszkén ordítozza a vendégeknek, hogy ez egy költői kocsma. És hogy a verseket nála lehet megrendelni, mert ő félállásban íróklubot is menedzsel.
Csendesen vigyorogva a kellemes emléken tenyerébe köpött. Egyenletesebbé oszlatta kezén a koszt. Pár tétova mozdulattal a haját is lesimította, mert rühellte, ha basztatják a külsejéért. Kinyitotta a jól bejáratott ajtót és óvatosan bedugta a fejét. A kiáradó aromás söntésszagtól jólesően megborzongott, és mélyen magába szívta a finom meleget. Mert nincs annál finomabb, mint a jó meleg emberszag! Ezt csak azok érzik igazán, akik minden éjszaka egyedül várják odakint a reggelt. A ritkán felmosott padló, a még ritkábban mosdó emberek, némi hányásmaradék tetézve a mindent beborító erjedt sör, bor és pálinka szagával. Kedélyesen ordítozó, vagy motyogó hangok összemosódó moraja, és a mindent uraló söntésgóré vaskosan kedélyes röhögése.
– Tiszteletem, főnök úr – motyogta csak úgy, maga elé. Az élet fenekének realistájaként tisztában volt azzal, hogy a góré afféle házi kedvencként kezeli ugyan, de – mint olvasta valahol – nem él soká' az a pók, aki barátjának tekinti azt, ki őt a sarokban megtűri és a tányérjába ereszkedik. A kékesen hömpölygő füstben hunyorogva átfurakodott a már ilyen korai délelőtt is teli helyiségen, és a sarokban lévő üres sörös rekeszek mellé állva integetett a pult mögött szorgoskodó, nagy hasú, mocskos kötényt viselő figurának.
– Főnök úr, tisztelettel! Lenne pár üvegecske… Természetesen frissen mosva – kiabálta reszketeg hangján, amit csodák csodája, meghallott a helyiség nagyhatalmú ura.
– Azt hiszem, hat darabocska – egészítette ki egy kicsit kerekítve a valóságot. – Betegyem a helyére?
– Tudod mikor, fater? Hozd csak ide! Hadd sassantsam meg sebtiben, mennyivel akarsz lehúzni ma! – üvöltött vissza a nagy ember, akit kedélyesen Górémennek hívtak a vendégek.
– Jól van no, ha jobban meggondolom, öt az a hat. Csak ilyenkor szomjasan, nem megy jól a matek. De ugye, nincs harag? – károgta reménykedve a góré felé.
– Tudtam, hogy át akarsz baszni! Te vén pöcs – válaszolta kedélyesen Górémen. – Ide gyere elém, és dobj meg minket egy jó kis mondókával! Az a vén pöcsös jó lesz. Hadd halljuk…! Itt egy korsinca előleg. De fasza legyen a szöveg! Ne az a nyálas fajta! Mert ledugom a torkodon a korsót is, ha elbaszod!
És a reszketeg hang elkezdte:
– Már vénülő pöcsömmel verem ki a szemetek,
már vénülő farodba nyomom bele… – hirtelen a vén senkiben felhorgadt valami mélyről jövő harag, és beleüvöltötte a terembe:
– Már vénülő kezemmel
fogom meg a kezedet, halljátok ti barmok?
Már vénülő szememmel
őrizem a szemedet. Mert szereti, meg tudna halni érte, annyira szereti! Értitek? Ti állatok!
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled…
Itt az eddig erős férfihang hirtelen reszketeggé, síróssá vált, és a könnyben úszó szemű vén csöves sírósan motyogta maga elé:
- Ó, Istenem! Annyi szar van ebben a nyomorult életben, amit le kell nyelni. De legalább nem vagyok egyedül. Mert az én aranyom otthon vár engemet. Nem érdemlem meg, de mindig megbocsát.
Félősen körülnézett, mint aki ellenkezést vár, majd folytatta:
– Esténként ki szoktunk ülni az ablakhoz, és együtt nézzük hogyan megy le a nap, és…
Durva röhögés szakította félbe a halk motyogást.
- Nézd már vén barmot, még elbőgi magát, hogy oda ne szarjak! Ha ilyen fasza élete van, akkor mi a picsát keres itt…
– Kussoljál, te barom! Fogd be azt a lepcses pofád! Vagy húzz a picsába innen! – dörrent az ágáló melósra Górémen, majd így folytatta – Csövifater jó gyerek, de néha elszáll az agya. Olyankor elküld az anyjába mindenkit… de neki szabad. – Itt fenyegetően körülnézett, majd folytatta. – Aztán be ne képzelje magának valaki, hogy én egy puhapöcsű tejbefasz vagyok, csak mert az öreget csípem. Nem hallottatok még a hobbitartásról? A vén genya az én házi költőm. És egy sörkonyak párosért olyan verseket rittyent, mint az odakint, a lépcső mellett. De csak konyak a jó. Más töményet nem vesz be az a költői bele. Gyere fater! Guríjjál le egyet, hogy letisztuljon az agyad… Látom, megint rád jött.
Csövifater félve körülnézett, majd amikor csupa jóindulatúan vigyorgó arcot látott, szemét mereven a csábítóan felkínált konyakra szegezve, a főnökhöz botorkált.
– Mit is értitek ti, mi az, hogy konyak – motyogta maga elé. Majd gondolatban folytatta: „…Amikor behunyom a szemem, és hagyom, hogy az a gazdag aroma szétáradjon a számban, olyan, mintha megint ember lennék…, mint régen. Gerinctelen szar vagyok, de legalább nem egyedül, mert abba beleőrülnék…”
Odaérve a pulthoz, remegő kézzel felvette az ötcentes olcsó konyakot. Lehunyt szemmel, lassan kortyolt egyet belőle.
– Nédd mán! Mindjárt elélvez a vén fütyi. Dögöljek meg, ha nem kaptam kedvet egy konyakra – harsogott egy piás hang. A söntés újra életre kelt.
– Aztán tényleg vágja a Véncsövi, vagy ki a bánat a verseket? Csak úgy kibuggyant magából pár strófát? Mert akkor írja mán meg, hogy amikor benyomtam egyet a…
Górémen vigyorogva osztogatta a konyakokat, meg a söröket, s vette fel az elvi rendeléseket a leendő művekre. Magában röhögve áldotta az eszét, hogy kitalálta ezt a baromságot a versekkel, meg a Csövifaterral. Aztán eszébe jutott az a kifent nőci, aki mintha…
– Hé, Vénülőpöcs! Lehet az, hogy egy normális nő, olyan jó harmincas – de nagyon finom áru ám – keressen téged? Olyasvalaki után érdeklődött, mint te vagy. Talán lenyúltad valamivel, és most zabos rád? Mit szólsz hozzá, fater…? Lehet ilyen?
Csövifater egy pillanatig gondolkodva nézte gyorsan apadó söröskorsóját, majd így motyogott:
– Tudja a halál, melyik az! Van egy luvnya az újságtól, aki riportot akar velem csinálni, meg az a perverz csinoska, aki haza akar vinni, hogy megfürösszön. Mostanában nem látom őket, de minden lehet. Híresség vagyok, tudod jól. Adjál már még egy konyakocskát, aztán megyek bulcsázni… utána meg haza az asszonyhoz… Biztosan megint valami finomat főz… Majd kiülünk… – és a vén zsivány hangja motyogássá halkulva elmosódott a kedélyes részeghangok özönében. Majd, mintegy profundis, mélyből jövő könyörgésként kiemelkedett, és újra hallhatóvá vált:
– Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
- Hé, öreg! Most már kezdesz elszállni, aztán ugrik a kereset! – vágott közbe Górémen. – Legyen mára elég a jóból! Menj szépen a standodra, és húzzál bele! Kapsz az útra két üveggel. De eszednél legyél, mert sok a sarad!
Hangja rosszkedvé vált, és így dörmögött:
– Megint rájött a bolondéria, alig kerestem valamit ezzel a költészet szarsággal.
És a kissé kókadt Csövifater, komoly méretű zsebeiben a dugesz sörökkel, elballagott a standjára. Sivár mellékutcákon át a csillogó körútra, majd le a lépcsőn. Kényelmesen elvackolta magát a zsebeiből előszedett szivacson. Dobott egy marék aprót a kalapjába, majd maga elé tette, és hátradőlt a falnak. Szemét behunyta. Halkan, majd egyre erősödő hangon, az EMKE-aluljáróban megszólalt egy reszketeg hang:
– Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem. Igen, velem, a senkivel! Halljátok emberek? – kiáltotta, majd újra halkan folytatta:
– Pont amikor ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok, nem a hülye gázégők!
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok, igen mert rohadt az élet!
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett…
Szeme mindvégig lehunyva, hol jobb, hol gyengébb poénokkal kommentálva, csak mondta és mondta, miközben a megviselt, széttöredezett arcon néha végigcsurrant egy–egy könnycsepp. A zaj és az üvöltő zene majdnem elnyomta az öregesen halk hangot, de néhányan megtorpantak. Az arcokon eleinte értetlenség tükröződött. Sokan viszolyogva legyintettek, és továbbmentek. Néhány ember ottmaradt. Laza félkörben körülvették az öreget. Tömött szatyros, megfáradt munkásasszonyok, tétova szemű tinédzserek, kopogós léptű, kosztümös üzletasszonyok hallgatták meghatottan a költői lelkű koldust, aki szemlátomást elemében volt:
Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,
az örvényből: ide, ide zuhantam én.
Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém,
s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok… Igen, átok már az egész!
A kopott és az elegáns pénztárcákból egyre több apró került a kalapba, melyet szeme sarkából ellenőrzött a vén zsivány. Már komoly sokaság vette körül az öreget.
– …Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb. Halljátok?! A legszebb, mint az én drága feleségem – mondta átszellemülten.
Ekkor hirtelen zavar támadt. A bámészkodókat félretaszítva egy elegáns harmincas nő rohant oda hozzá. Szemlátomást idegesen megrázta az öreget, majd halkan mondott neki valamit. Csövifater - felriadva a versek kábító mámorából - rémülten rázta a fejét, és felkiáltott:
– Nem igaz! Szemét, hazug mocsok vagy, és takarodj innen! Soha többé ne keress!
A nő a kezébe temette arcát, görcsösen felzokogott, majd sírva nyöszörögte:
– Miért csinálod ezt, apa? Miért nem tudsz hazajönni hozzánk? Hisz anya már négy éve meghalt…!
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
Novellámban mély tisztelettel részleteket idéztem a következő versekből: Ady Endre: Őrizem a szemed, Ady Endre: Párisban járt az Ősz, Ady Endre: Mert engem szeretsz, Charles Baudelaire: De profundis clamavi (Szabó Lőrinc fordítása)
Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkeni, ha majd átmegy rajtam.
Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek.
Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. Örültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre.
Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág.
Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok.
