A vándor

Mögöttem poros végtelenség, előttem egy óriási korong, mely egyre vörösebbé válva nyugodni készült. Csak a pusztában lehet ekkora napot látni, csak itt tudok ennyire örülni annak a néhány bokornak és fának, ami földerengett a messzeségben. Reménykedtem, lesz ott valamilyen forrás vagy patak, mert - bár nagyon beosztottam - jó félnapja elfogyott a vizem. Sikerült hajnalban elkapnom egy jókora túzokot, kevés lepényem is akadt még, de az innivaló nagyon hiányzott. Többször láttam a távolban ígéretesen zöldellő részeket, de nem akartam letérni az útról. Nem ismertem a vidéket. Ha van a környéken víz, az út előbb-utóbb odavisz. Ha ember, ha jószág halad az úton, előbb-utóbb mindenki megszomjazik. Egyszerűbb kerülőt tenni, mint háton, szekéren cipelni.

 - Először csak lehasalok és beszívom az illatát. Az a legjobb, ha tartósan árnyékban van. Akkor a torokkaparó porszag átalakul finom, nedvesen simogató illattá. Ha békák hangoskodnak, ha csobog, az még jobb. Mert ilyen hangok, csak a víz mellett vannak. Azután belemerítem az arcom, mert úgy az igazi inni. A markomból, a kulacsból elfogyhat, de így soha.

Éhség is gyötört, de halogattam az evést. Megelégeltem a nyárson sütött vadak kiszáradt húsát. Zsíros, vizes agyaggal akartam bekenni a túzokot, amit majd beások a tűz alá. Belül főtt, kívül sült, omlós, puha finomság! Persze türelem kell hozzá, nem úgy, mint a nyársaláshoz, mikor is le-leharap az ember gyereke egy falatkát, becsapva magát, hogy már elég sült. Ülni kell a tűz mellett, átgondolni a napot, helyére tenni mindent. És amikor jó-rossz oda került ahová való, ki lehet szedni a tűz alól, és élvezni a türelem jutalmát. Beleharap az ember, végigfolyik a szája szélén az a zamatos pecsenyelé, aztán csak nyeli és nyeli...

Egyszóval szomjas vagyok. Vándorélet. Munkát régen nem kaptam, és ha igen rosszul fizették. Többet lehet keresni, ha tovább maradok egy helyen, de azt nem szerettem. Pár nap, egy-két hét, és indulnom kell. Kívánom az út porát, az egyedüllét nyugalmát. Jó nekem az úton.

Miért?

Mert minden este másként nyugszik le a nap. Kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve, vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül. Persze nemigen próbáltam mást, illetve akartam, de aztán másfelé kanyarodott a sorsom.

Lassan leszállt az est, egyre közelebb értem a bokros részhez, amikor tűz fényét vettem észre a fák között. Valószínűleg valami mélyedésben rakhatták, mert nem látszottak a lángok, csak egy kis derengés jelezte, hogy ott van. Óvatosságra intett ez a bujkálás. Vagy ők félnek az idegentől, vagy tőlük kell tartani másoknak. Néhány dolgot eldugtam egy kiszáradt fa tövében pár gally alá, amit éjjel is megtalálhatok, mert az ördög sohasem alszik.

- Jó estét, jó estét - kiáltottam hangosan, jelezvén közeledtemet. - Jó szándékú vándor kérne helyet a tűz mellett.

- Isten hozta! Mármint, ha békével jön - lépett elő egy botra támaszkodó, bicegő férfi a sűrűből. - Aztán mi végből járja kend az utakat? - kérdezte recsegő hangon.

- Őszintén megvallva, magam se tudom - válaszoltam. - Hosszú ennek a története, bár elmondom szívesen, csak előbb meg kéne sütni ezt a kövér túzokot, ami a vállamat nyomja reggel óta. No, és segíthetne megenni is, nehogy megfeküdje a gyomromat a sok hús. Csak egy kis vizet kérnék cserébe, mert messze már az utolsó patak, ahol megáztattam a lábam.

Az egyszerű vászoninget és gatyát viselő férfi kutató szemekkel nézett egy ideig. Sután vigyorogva körbeforogtam, hogy jól szemügyre vehessen. Nem sértett a vizsgálódása, mert bizony olyan a világ, hogy alaposan meg kell nézni a másikat. Huszonéves férfit láthatott, elnyűtt ruhában, hátán szakadt zsákkal, kezében hosszú faragott bottal.

A bot farkasok ellen van, és továbbmegyek, ha akarja - magyarázkodtam -, bár egy kis víz nagyon jólesne.

- Jöjjön hát, igyon és pihenjen kend - válaszolta. – Nem az enyém a víz, igya egészséggel! A túzokot megköszönöm, mert nekem csak egy kis szalonnám maradt. Éppen azt akartam megpirítani, hogy legyen valami íze. Viszont van egy kis borocskám, amivel megkínálnám kendet, hogy jobban csússzon az a híres túzok.

Bebujtunk a keskeny nyiladékon. Bokrokkal, fákkal övezett tisztást láttam, innenső szélén tisztavizű érrel. Azonnal nekihasaltam, teleittam magam, és megpaskoltam egy kis vízzel az arcomat, mellkasomat. Amolyan pusztai mosdás, nem tisztít, de frissít. Jó lett volna heverni mellette valamennyit, ahogy terveztem, de hát ilyenkor nem lehet. Még bolondnak nézne. A patakocska partjáról, jó sűrű sarat szedtem, és vastagon bekentem vele a túzok tollát. Házigazdám ásott közben egy sekély gödröt, beletemettük a madarat, majd fölé kapirgáltuk a tüzet. Már ellobbant a heve, vastagon állt a parázs. Ez kell a túzoknak, nem a lobogó lángok. Érződött vendéglátómon, hogy nem először csinálja. Vándor, vagy sokat jár az utakon. Deres halántékú, jó negyvenéves lehetett. Ráncokkal szabdalt arcú, szíjas húsú. Ruhája parasztra vallott, de néhány dolog óvatosságra intett. Korához képest könnyedén mozgott, egy földműves darabosabb, merevebb. Ezen kívül túl magabiztos, egy szántóvető nem néz ilyen keményen a másik szemébe. Furcsa mód elmúlt a bicegése, és a botja...

- Látom, észrevette - vigyorgott a férfi -, és megemelte a háromlábnyi botot, melynek felső végén kicsiny baltafok feketéllett. - Jó, ha bicegő nyomoréknak látnak a rossz emberek. A markom elrejti a lényeget, és ha megindulnak felém, hamar meglékelem az agyukat, és kiengedem belőle a gonoszt. Könnyebben engedik be őket a Legfelső Birodalomba.

Elismerően vigyorogva bólogattam, és raktam még pár vastagabb gallyat a tűzre.

 – Most már biztos, hogy nem szántóvető. Úgy beszélt, mint aki a maga ura. A ruhája viszont parasztot sugall. Rejtőzködne valamiért? Nem látszik rossz embernek, de attól még elvághatja a torkom. Na, ebből mássz ki Misa gyerek!

Közben leszállt az éj, és a lángok sejtelmesen világították meg a tisztást övező fákat. A hold ragyogott, ami nagyon szép tőle, viszont felhők nélkül hideg lesz az éjjel. Jólesett közelebb húzódni a meleghez.

- Sok idő kell még ennek a szép madárnak, míg megfő és megsül - törte meg a csendet, mélyen konduló hangján az idősebb férfi. - Meghallgatnám addig, mi hajtotta ki kendet az utakra, ha meg nem sértem! Mosolyogva nézett rám, nem éreztem rossz szándékot kérdése mögött.

- Először is: Mihály a nevem, vagy Misa, ahogy akarja. Nem egy nagy történet az enyém, hamar a végére érünk. Ketten udvaroltunk egy lánynak a barátommal. Az ő apja módos gazda volt, az enyém egy kiöregedett katona. Jó ember volt a barátom, a lánynak is megvolt a magához való esze, így hát hozzá ment feleségül. Én meg nézegethettem, milyen boldogok. Aztán, mikor eleget láttam őket, eljöttem. Jobb így nekem, mert nagyon kezdtem emelgetni a poharakat, és sajnálni magamat. Megyek, amíg kedvem tartja, ha elfáradtam vagy beléunok, szusszantok egyet. Ha akad munka, elvállalom, ha nincs, találok annyi ehetőt amennyi elég. Ismerem valamennyire a vizeket, a pusztát. Orzásra, rablásra még nem szorultam. Vagyont nem gyűjtök, cipekedni nem szeretek, elég nekem amennyi könnyen belefér a tarisznyába. Elvagyok magamban, de becsülöm a jó társaságot. Hát maga, mi járatban van?

- Engem Mártonnak hívnak, és dolgom van ezen az úton, amit el kell végeznem. De inkább nem beszélnék erről - válaszolt a másik. - Semmi különös, vagy titkos, de más ügyében járok, nem az én tisztem mesélni róla. Beszéljünk inkább a lányokról, vagy az asszonyokról! - Csillogó szeme jelezte, hogy kedvére való a téma. - Nemrégiben jártam egy csárdában, lejjebb az úton, ahol egy kis bögyös illegette magát az asztalok között. Olyan szépen kitöltötte a ruháját, főként felül, hogy rendes férfi csak nyeldeste a nyálát a látványtól. Azok a lágyan ringatódzó, meg-megrebbenő...

Mesélt, adomázott jóízűen. Viszonoztam pár történettel, azokban is akadt annyi igazság, mint az övében. A vándor, főleg ha férfi szereti kikerekíteni a valóságot. Előadott néhány olyat is, ami ezután velem történik majd meg, ha el nem felejtem. Kellemesen éreztem magam Mártonnal, bár csak arról beszélt, amiről ő akart. Azt biztosra vettem, hogy nem egyszerű parasztember, és hogy jóval keményebb annál, amit magáról mutat, de ez az ő dolga.

Időközben elkészült a túzok. A forró földben először puhára főtt, majd pirosra sült. A tolla beleégett az agyagba, amit szépen letördeltünk róla. Pirítottunk hozzá a kenyeréből, és mondhatom, ennél felségesebbet ritkán eszik a magamfajta. Máig összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Előszedett egy kis borocskát, amit szépen elkortyolgattunk, csak hogy meg ne ártson a sok zsíros hús. Nem tudom mikor és hogyan aludtam el, amikor...

Hatalmas erejű ütés ébresztett szendergésemből.

- Te is ezzel a vén barommal vagy? - üvöltött a fülembe egy ökörbőgésű hang, amit még jónéhány rúgás nyomatékosított.

- Mi az agyonmívelt anyátokért jöttetek ketten? Ennyire óvatos a gazda? Vagy talán üzekedsz ezzel a vén kecskével, hogy rohadna el az a bujkálós fajtája? Nem akarta otthon hagyni a szépfarú babáját? - újabb rúgások, ütések, és én sehogy sem értettem miről beszél. Se azt hogy mit akar, hisz néhány perce még békésen heverésztünk. Most meg…

- Ha nem érezzük meg ezt a jó kis sülthús-szagot, most se vesszük észre. Ugassál már, ha kérdezlek, te szutyok bojtárinas! - Bivalyerejű kéz rángatott talpra. – Most tátsd akkorára a pofád, mint amikor apád szoptatott, te folyatós bornyú! Hatalmas termetű férfi magasodott fölém, és emelt meg annyira, hogy nem ért földet a lábam. Fekete subájú, loboncos hajú szörnyeteg. Szemem sarkából Mártont láttam, aki bizonyára megkapta már a magáét, mert ketten is emelték, fogták. Szemlátomást nem volt magánál, de bele-belevágtak a gyomrába, arcába, hátha megéled. Látszott, hogy sok kérdésük lenne hozzá. Távolabb, körbefogva minket, még vagy nyolc-tíz árnyék. Vigyorgó, sötét alakok óriásra nyúlt árnyékkal.

- Tudjuk, hogy Standics tőzsér marhái közelednek, legalább ötszáz darab, és titeket küldtek előre, földeríteni a területet. Tavaly, meg tavalyelőtt egész éjjel hajtották a marhákat, nem tudtuk kiszakítani a részünket. - Hol van a gulya? Mikor érnek ide? - üvöltött a fülembe az óriás, és úgy vágott gyomron, hogy mindjárt kipakoltam az ölébe a vacsorát. Káromkodva lökött el magától, szemlátomást nem szerette az egyszerű ételeket. Botladozva tántorogtam hátrafelé, amikor észrevettem, hogy Márton résnyire nyílt szemhéja alól figyel.

- Adjál nekik komám! - üvöltöttem, és lábam előtt heverő botomat felkapva megzuhintottam az egyiket, aki fogta. Márton lefejelte a másikat, majd fegyver után nézett. Híres baltájához nem fért hozzá, ezért jobb híján felkapott a földtől egy jó hosszú karót. Azok dobhatták el, akik őt fogták. Ahhoz képest mennyire összeverhették előtte nagyon szépen osztotta őket. Még rikkantgatott is közben, mintha legényest táncolna. Ütött, vágott a husáng, de túl sokan jöttek. Én egyet-kettőt suhintottam, és amikor rés nyílt köztük, bevetettem magam a bozótba. Rosszul esett Márton csalódott üvöltését hallani, de határozottan jobb ötletnek tűnt a botos tánc helyett elsurranni a sötétben. Az utakon túlélést tanul a vándor, nem hősi harcot halálig, mint valami hibbant vitéz.

- Lóra ti barmok, meg ne szökjön a kis fartúró - üvöltötte a bikahangú lator. - Megint riasztja a tőzsért, és mehetünk tyúkot lopni a vásárokba. Szétvágom a pofátokat, ha elengeditek. Motya, Jaska! Üssétek már le azt a hitvány vénséget, mit gatyáztok annyit!

Csörtetés hallatszott a bozótban, ahogy a távolabb kikötött lovak felé rohantak. Én is szedtem a lábam a kiszáradt fa felé, mert tennivalóm sok volt, időm pedig kevés. Kimarkoltam övemen lógó szütyőmből az ideget, és felajzottam vele botomat, ami amúgy egy szép hosszúíj. Ugyanis az én apám íjászkatona, akitől a mesterségen kívül azt tanultam, hogy cimboráját, akivel együtt ivott, nem hagyja a bajban egyedül az ember. Felmarkoltam, és az övemre akasztottam a tegezt, amit a gallyak alá rejtettem, és hajrá vissza az öreghez a tisztásra. Már támolygott az öreg harcos, és szerintem szívesen fogadta azt a két nyílat, amit nagy sietve, táncos barátaiba engedtem. Csak úgy lábba, altestbe, mert egyszerűbb a világ, ha ők beszélnek a törvény előtt, nem én magyarázom mi is történt. Egyikük a farkába kaphatta, mert fejhangon vonyított. Az ordítás megmutatta a lovasoknak, hol is vagyok. Egy lendülettel rohamoztak a tisztás széle felől, el akarván tiporni az ellent. Úgy gondolhatták, egy íjász nem fog ki rajtuk. Én azonban, tudtam az öregemtől, hogy sok lovas sem ellenfél, mert ha az élenjárókat leszedem, a többi bukik magától. És valóban, az első vessző, ami tövig merülve leterítette a bivalyfőnök lovát, felbuktatott még kettőt, és a többieket rémült ágaskodásra késztette. Még két latrot kilőttem, mire a banda előtt megvilágosodott, hogy ez a nap nem az övék. A túlélők felkapaszkodtak a maradék lovakra, és kivágtáztak a pusztába. Nem akartam erőltetni a harcot, mert alig maradt vesszőm. Igaz a zsákomban akadt még néhány, de nem láttam értelmét több halálnak. Nem vagyok gyilkos, tudok ölni, de nem szeretek. Ronda dolog a halál, nincs benne semmi élveznivaló. No meg a vesszőket sem annyira egyszerű pótolni.

Bikahangú közben sántikálva próbált elkapni, de egy comblövéssel lefektettem. Nem adta föl, tovább vonszolta felém magát, de Márton szeretett baltája fokával adott neki két akkorát fejre, hogy csendespihenőre tért. Módszeresen végigjárta a túlélőket, és mindet elcsendesítette. Nyíllal a húron figyeltem, nem ellenkezik-e valaki. Akit túl egészségesnek ítélt, annak a lábát is törte. Kevesen voltunk, ilyenkor nincs lehetőség finomkodni, de azért nyeltem egyet, mert én nem vagyok ilyen kemény.

Furcsa nagy csönd ereszkedett a tisztásra. A hajnal is közeledett, kezdett vörösleni az ég alja.  A távolban lassan eltűntek a menekülők is.

- Hát ez meglenne Misa barátom - fordult felém az öreg. Vigyorgott ugyan, de meg-megtántorodott közben. Arcát rémisztő álarcként borította fejsebeiből csorgó vére.

 - Szóval csak a farkasok ellen jó az a bot? Hö-hö. Köszönöm a segítséget, azt hiszem most elkaptak volna ezek a latrok. Finom volt a túzok, kellemes a társaság. Nem lett volna szabad elfogadnom, amíg ilyen ügyben járok. Hiába, no kezdek elpuhulni. Hallgathatom majd évekig a cimboráktól az „Amikor a Márton bevacsorált” történetet.

De bánja a rosseb, lényeg hogy élünk! Hogy megháláljam, legyen a tiéd ennek a tuloknak a fejpénze. Híres rabló őkelme, sok jó dénárt fizetnek érte a városban, no meg valami aprót adnak a többiekért is. Nagy könnyebbség nekünk, hogy elkaptuk ezt a vadbarmot, nyugodtabb lesz a vidék, ha majd felkötik. Ma este ideér a gulya, és a bojtárok majd segítenek mindenben. Addig szerintem elheverésznek itt. Majd segítek nekik visszaaludni, ha felneszelnének. Én is bevárom a többieket. Nem mintha számítana ez a pár karcolás, de fogytán az ennivalóm. - Mosolyogva végigmért. - Sok rosszad gondoltam ám az anyádról, meg rólad, amikor olyan sietősen eliszkoltál, de jól csináltad. Ha akkor észreveszik, mit akarsz, én már a kukacokat etetném, téged meg asszonyként használna az a beteg agyú állat.

-         Elgondolkodva megállt a beszédben, majd így folytatta. - Ügyesen használod azt a gyilkos szerszámot, akár beállhatnál hozzánk is.

Standics tőzsér marháit tereljük egyenesen Bécs városába. Gondolom a jószágnál nem sok hasznodat vesszük, de sétálgathatnál a gulya körül, és ha ordast, vagy orzót látsz elengedsz pár nyilat. Kényelmes úri élet. A lányok tüzesebbje kiszökdösik hozzánk a falvakból, gyakran állunk meg csárda mellett. Van jó ennivaló, pár dénár költőpénz, és magamfajta jó társaság. Mit szólsz hozzá koma?