Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkeni, ha majd átmegy rajtam.
Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek.
Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. Örültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre.
Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág.
Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok.
Ballagtam az utcán, és olyan rohadt meleg volt, hogy az izzadság az orrom hegyéről sokadszorra is az ingemre csöppent. Ahogy csak tudtam, kinyújtottam a nyelvem, de a fejemet is hátra kellett szegnem, hogy elérjem a következő cseppet. Nem éreztem az ízét, annyira ki volt száradva a szám. Ha fontos dolgokról van szó, maximalista szoktam lenni, így egészen hátrahajtottam a fejem, amikor...
– Potyázz anyádnál! – visított rám egy ingerült női hang, majd mielőtt átéreztem volna, mi az a finom gömbölyűség, ami félig felemelt kezemhez nyomult, megvetően kilökött az útra.
Jó lett volna kielemezni az érzést, mert a nő meglehetős volt (öregecske, csinált szőke, viszont azok a didkók… ), de az ingerült dudaszóra tágra nyílt szemem egy felém robogó fullos Mercire esett, ahonnan egy kihízott romapofa tocsogósat köpött a pofámba.
– Mosd ki a csipád, te vaknyúl! – üvöltött idegesen, de a szeme már röhögött a jól sikerült poénon. Hál istennek hamar átválthatott beszarásos állapotra, mert csak komoly billegéssel tudta elkerülni, hogy fel ne szecskázza a szembejövő Lada. Persze onnan is zengett némi istenáldása, amolyan nyóckeres módon.
Ez egy kicsit megvigasztalt, de aki le van köpve, az le van köpve. Szóval el lett baszódva a napom.
Ballagtam tovább.
Kopottas ruhák, pergő vakolat, húgyszagú bejárók. A nyolcvanas évek Magyarországa. Cikázó tekintetű jasszok, strichelő kurvák, sötétség az utcákon és a fejekben, ez meg a „nyócker”. A melósok és kurvák hazája. Szexualista mennyország hazai ízekkel.
Vidéki gyerek vagyok, akkoriban csak két-három éve voltam Pesten, de nem volt már annyira idegen ez a világ. Egy huszonéves férfi bírja a változatosságot. A pesti ember ugyan zsiványabb, élelmesebb, mint a vidéki, de a melós az melós. A műhely szaga is olyan, legfeljebb még büdösebb, mint otthon volt. Igaz is, akkoriban már nekem volt büdös a meló, mert nem bírtam megmaradni egy helyen. Persze addig nem volt baj, amíg Anna várt otthon (eszembe sem jutott, hogy unalmas a munka), de akkoriban már nem tudtam megülni a seggemen. Próbálkoztam pár hellyel, de egy sem jött be. Ki is koptam a jó munkákból. Nem volt idegem az egészhez. Kinek, minek keljek föl hajnalban, gondoltam, ha elfogy a pénz, majd leakasztok valamit. Nagy ez a Pest, mindig összejön egy kis meló. Szóval lelakott egy pali voltam, vagy életművész, hobó, mert ugye mindez csak nézőpont kérdése. Akkorra már a helyére tettem Annát is az agyamban. Különb életre vágyott, nem akarta a melósasszonyok sorsát. Nagyon szerette a csillogást, én pedig nem kerestem annyit, hogy elég legyen neki, hiába túlóráztam orrba-szájba. Amikor összeállt azzal a nagymenő kigyúrt barommal és feljött Pestre, hát hagytam a csudába. Illetve dehogy hagytam, el akartam én kapni a hapsiját, de kifektetett az a vadmajom. Felálltam vagy ötször és nekimentem újra meg újra, vérzett is a pofája rendesen, aztán csak lent maradtam. Utólag aztán úgy gondoltam, hogy talán jobb is így. Legalább neki jól megy a sora. Párszor jól berúgtam, meg verekedtem mindenkivel, aztán ez is elmúlt, mint annyi minden más. Csak azokat a zöld szemeket volt nehéz elfelejteni, hogy az isten tegye akárhová. Azokat a mosolygósan ragyogó, tengerzöld szemeket.
Én is feljöttem Pestre, de nem utána.
Csak hát otthon már nem volt jó élni.
Fáradt voltam, emlékszem. Egész délelőtt egy nagyságánál ástam a kertet a tűző napon. Mindez nem lett volna vészes, nagyon vágtam akkortájt az aktív pihenést meló közben, de aznap az ásót rendesen bele kellett nyomnom a földbe, mert a nagysasszony - paraszt lehetett származásilag - nehezményezte, hogy csak a felszínt kapirgálom. Okfejtésemre, miszerint nem akarom szétszaggatni a talaj szállítószöveteit, lehülyézett, majd odatipegett csődörtoborzó pongyolájában és bemutatta, hogy is kellene. Nyugodt harmincas volt, de azért érdemes volt meglesni a tartozékait, amit nagy lelkesedésében feltárt. A cickókat fixálta a drága, a csúcsok rejtve maradtak, viszont egy gyönyörűen gömbölyödő női combocska - közvetlenül a minimál csipkével takart elágazásnál - az agyamba ette magát. Kibontakozó felállásomat is kibökhette – keményen hátra kellett hajolnom, nehogy orra essek -, mert nagyon vigyorgott. Folytatásos regény nem lett belőle, mert összébb rántotta a panorámát és visszavonaglott a luxusba. Gondolom, bejöhetett neki elismerő tekintetem, mert komoly ebédet dobott össze nekem a konyhában (még énekelgetett is közben). Tuti, hogy eszébe ötlött pár ifjonti viháncolása. Én meg ott álldogáltam kettesben a félszeművel, és kezem csak az ásót markolászhatta. Persze a földmunka, meg a nap elintézte a sorsát a magányos harcosnak. Nem is maradt meg más a délelőtt hangulatából, csak egy kis jóleső fáradtság, egy teli has és erős szomjúság, melyet oltani vágyván lepattantam a „hatosról”, és beljebb merészkedtem a Rákóczi tér mellékutcáinak dzsumbujába.
Az a rohadt bőnyálú csávó levette kissé a hangulatomat, de el kellett ismernem a teljesítményt. Mozgó célpontra ilyen pontossággal, azért nem semmi. Mondjuk, javított volna némileg akkori hangulatomon, ha megcsókolják egymást azzal a Ladával, de hát nem sikerülhet minden. Pedig jó kis munkásmozi lehetett volna belőle. Ha kis szerencséje van a környéknek, még össze is ugranak a Ladással. Szép nagydarab melós ült benne, üthették volna egymást alkonyatig. Mi nézők pedig ellettünk volna egész délután, mert ugye este már nem volt gond. Jött a híradó, meg az esti film, ettől akkoriban kielégült mindenki. Szóval kutyagoltam, pállott a pofám egy jó kis korsós Kinizsi után, amikor megláttam azt a pincelejárót.
Dőlt ki belőle a melósparfüm, a sörrel tartósított hányás- és kanszag, no meg a barátságos anyázás.
Errefelé nem nagyon kavartam azelőtt, de vonzott a hangulat. Jó kis búfelejtőnek látszott. Tartottam ugyan kicsit a striciktől, de - bár nem vagyok egy szociális munkás - be tudom fogni a pofámat, tudok vigyorogni és meghallgatni mások bánatát. Egyszóval nem lógok ki a sorból. No meg egy csóró melósruhás pacákban, a menők sem láthattak valami hajde nagy üzletet. Senki voltam a javából, vagy inkább a java aljából.
Lementem és bátran törtettem a pult felé. Látni nem láttam ugyan, de ott kellett lennie a tömeg mögött, valahol a sötétben. Átkígyóztam az elégedett sörtulajdonosok között és rávetődtem a söntéspultra. Az első három korsót egy szuszra nyomtam le, majd egy háromcentes cseresznyével ébresztettem fel sörtől eltunyult érzékeimet. Azután újra sör, majd pálinka. A harmadik kanyar után előjött a fáradtság, szétnéztem, hol is tehetném le magam, és a sarokban, a budi mellett (a szagokból következtettem) láttam egy majdnem üres asztalt. Csak egy öreg szivar mélázott ott magában, kedélyesen hátradőlve félig takarva az asztaltól. Nyugodt öregúrnak látszott, a szeme is csukva volt, gondoltam, megférünk majd egymással. Lezöttyentem és féltő gonddal elhelyeztem söröcskéimet is az asztalon. A vén faszit nem nagyon érdekeltem, el volt magának. Zihált egy kicsit, gondoltam asztmás lehet, de úgy kell neki, mi a bánatot jön le ide a büdösbe.
Éppen neki akartam huzakodni a folyékony kenyérkémnek, amikor..
– Aztán mifaszt keresel a helyemen, haverom? – kérdezte egy reszelős, sörben pácolt hang.
Kicsit megszeppentem, mert - bár nem voltam reszketős fajta - mégiscsak strigó terület volt ez, és hamar be lehetett nyelni egy bicskát, ha túlzottan királykodott az ember.
Felnéztem, de nem volt gond. Lehet hogy ez a faszi volt valamikor a stricik királya, de ez nem tegnap volt és nem is a közelmúltban. Ez az ürge egyértelműen maradék volt az élet nagy vályújában. Savanyúan büdös, dögszagú maradék. Gondolom, ötven körül lehetett, bár hetvennek látszott, löttyedt kihízott teste, véreres arca se volt egy malborómené. Egyszóval nem kellett rinyálnom.
– Hagyd már! Igyál egy sört és legyünk haverok – nyomtam a barátságos dumát, mert mégis csak ő volt otthon.
– Van itt elég hely – mutattam az üres székre –, megférünk szépen, nem érdemes civódni.
– Az itóka maradhat, de te hamarost húzd el a beled, mert a csajom mindjárt megcsinálja az öreget, és kell neki a hely, hogy mutogassa magát – dörmögte barátságosan a kivénhedt strici, és az öreg csókára mutatott.
A vénség egy utolsó nagy hörrenéssel elcsitult, és az öléből fölemelkedett egy szétzilált női fej.
Végtelenül idegen, széthullott arc, egyedül a szeme volt ismerős.
Az a valamikor mosolygósan ragyogó, tengerzöld szem…
