Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkeni, ha majd átmegy rajtam.
Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek.
Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. Örültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre.
Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág.
Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok.
– Olyan háromujjnyi vastagra hagyom a markolatnál, nehogy eltörjön. Vajon mennyire vékonyítsam el, hogy elég erős maradjon, de még ki tudjam teljesen feszíteni?
– Misó! Misó! Hol csámborogsz már megint, te lusta kölök? – Kellemetlenül erős asszonyhang szakította félbe a magvas gondolatokat. A terveibe feledkező kamasz nagy lendülettel pattant föl a farönkről, ahol épp szusszantott.
– Na, mindjárt dicséri, azt a jaj, de finom főztjét – motyogta maga elé, és valóban a hang már folytatta is:
– Töröm magam, hogy délidőre finom ebéd legyen az asztalon, mindjárt itt van az apja is, ez az istentelen kölök meg sétálgat a vízzel, mint valami uraság! – hallatszott.
– Hiszen itt jövök már, minek mondja akkora hangon, hogy az egész határban megállnak a népek – feleselt a jókötésű, barna suhanc.
A csípőre tett kézzel ágáló, pirospozsgás asszonyságnak elkerekedett a szeme. Felkapta az ajtó mellé támasztott seprűt és a háta mögé rejtette.
Amikor a nehéz vödröt cipelő suhanc odaért, jókorát csapott a fenekére, és megint rázendített:
– Majd egy taknyos gyerkőc fogja megmondani, mikor mit tegyek – és futott a nevetve menekülő kamasz után jókorákat suhintva az ülepére.
Nem volt nehéz dolga, mert a tizennégy év körüli, visongó legénykét jócskán lelassította az értékes vízzel teli vödör. Miután néhány csapással helyreállította anyai tekintélyét, kifulladva megállt, majd megint rákezdte:
– Aztán remélem, újra el kell menned vízért, mert kipocskoltad abban a nagy szaladásban. Hogy egy ilyen majdnem legény ennyire tudjon félni egy kis vesszőcsípéstől!
Igyekezzél mosakodni hamar, de előbb tedd be a helyére a vizet! Apádnak jól fog esni, ha megjön a dolgáról – dohogta most már csendesebb hangon.
A sövényfalú kis ház szerényen bújt meg az irtásföld szélén. Azért ott, mert a valamikori tisztás minden szegletét fölszántották. Nem nagy terület, de ez után nem kellett adózni az uraságnak, és egész szép termést hozott.
Megvolt az aratás, sőt már összeszedték a gyümölcsöket is a ház körül álldogáló fákról. Novemberre járt az idő. Hideg, ködbevesző reggelek, borzongató nappalok.
A parasztember ilyenkor már kifogy a hasznot hozó tennivalókból, csak a ház körüli munkákat csinálgatja csendesen, hogy teljék a nap.
– Most végre jut idő mindenre - gondolta magában Suba Mihály, vagyis Misó. A Mihályságig ugyanis, még el kell telnie pár évnek. Az a minden pedig az íj volt, a nagy álom.
Azzal feküdt, azzal kelt. Azon járt örökké az esze, akkor is, ha másra kellett volna figyelni. Kapott is némi atyai megtámogatást jobbról-balról, amikor a fásláda estére üresen kongott, vagy kevés volt a zöld Borzaska tehén előtt.
A szülők nehezen értik meg, hogy át kell alaposan gondolni, az íjnak való fát a napon, vagy az árnyékban szárítsa az ember gyereke. Meg hogy a végeit viasszal kell lezárni, hogy ne repedjen meg. Szóval, ha ilyen fontos dolgok foglalkoztatják az embert, előfordul, hogy nem bántja a szemét az üres láda. Persze némi serkentő legyintéstől hamar felfrissül az emlékezet. Ilyenkor viszont nem elég, hogy sötétben kell botorkálni a fával, de meg kell hallgatni anya litániáját is. Mégpedig csendesen, mert ha túl sokat válaszolgat, apa belefullasztja a nagy mondanivalót egy fülesbe.
Fáradt már estére, nincs kedve az efféle szószaporításhoz.
Szóval, ha a munka megengedte, csak azon járt az agya. Azt már suttyó korában kinőtte, hogy egy egyszerű lekérgezett ágat használjon. Az is elég jó volt játszani, de az igazi lövéshez, ami öl is, nem csak sebez, bizony kevés. Harminc-negyven lépésnél közelebb nehéz becserkészni a vadat, és ilyenkor még erőnek is kell lennie a vesszőben, ha talál. Sokat gondolkodott a dolgon, és megfigyelte, hogy amikor egy hosszabb ágat kettéhasít, száradás után mindig a fehér, külső réteg irányába hajlik meg a fa. Arrafelé van hajlandósága. Ha tehát az ellenkező oldalra feszíti, ennyivel lesz erősebb az íj. Középen a markolatnál érdemesebb vastagabbra hagyni, mert itt gyakran eltört. Hat-hét láb hosszú, három-négyujjnyi vastag gallyakat, fiatal fákat vágott ki. Eddig a szil, vagy kőris vált be legjobban, de valaki a tiszafát is dicsérte, most akarta kipróbálni azt is. Itt szárította az öreg tölgyesben, nem messze a háztól. Szépen alápockolva, hogy egyenes maradjon, amíg meg nem munkálja. Húrnak erős, sodrott kenderzsineget használt, amit viasszal kezelt, hogy tartósabb legyen és bírja a vizet. Még nyersen lefaragta a lekérgezett fa egyik oldalát, majd középtől kifelé haladva elvékonyította. Amikor ezzel megvolt, a fehér felével fölfelé alátámasztotta a két vége közelében. A közepénél lesúlyozta egy kicsit, hogy még jobban a rossz irányba görbüljön, és így hagyta száradni. Ha az ideje megengedte, vagy ha szerzett magának, örökké szedte, faragta az utánpótlást. Némelyik megcsavarodott, vagy berepedt, azokat sajnálkozva kidobálta. Amikor megszáradtak – egy-két hónap – , csiszolta és belevágta a húrakasztókat. Ezután már csak a viaszolás következett, amitől az egész íj gyönyörűen selymes fényű lett.
Holnap lesz a napja, hogy fölajzza a legújabbat, és igazándiból ki is próbálja.
Ma igazán nem lehetett rá panasz, megpúpozva a fásláda, sok zöld a tehén előtt. Az apja is elengedte egész napra horgászni, de azért igyekezett kerülni a felnőttek tekintetét. Jobb, ha nem is gondolnak rá, hogy van egy ilyen ráérős legény a háznál, akinek épülésére szolgál, ha nem a sutban lógatja a lábait.
– Na persze, anya mellett láblóbálás – gondolta nekikeseredetten. Ha csak meglátja, mindjárt rásóz valami kellemetlen, vagy unalmas munkát.
– Akkor boldog, ha serénykedni lát. Ha ganézok, egészen mosolygós – járt az eszében, miközben szorgosan lapátolta magába az ételt. Illendően megköszönte és gyorsan lefeküdt a kemencesutban lévő hálóhelyére, hogy hamarabb reggel legyen. Persze elkerülte az álom, hiába csukta be szorosan a szemét.
Volt egy öreg medve a nádas szélén, olyan fertálynapi távolságra. Magának való jószág, nemigen bántott senkit, de azért elkerülték, mert az ördög nem alszik. – Éppen alkalmatos kipróbálni az új fegyvert – ábrándozott, míg az álmot várta. – Messziről megszórom a vesszőkkel, és amikor föláll, hogy a végső csapást bevigye, egyenesen a szívébe küldöm az utolsó nyilamat. A bundája ilyenkor már vastag, meleg, pont jó lesz apáék ágyára. És akkor nem kell ezeket a gyerekes vízhordásokat se csinálni, elengednek végre egész nap vadászni. Nekem elég lesz, ha a fogait felfűzöm a nyakamba.
Lassan jött el a reggel, ráadásul meg kellett várni, míg az apja elmegy. Hamar összekapta magát, megetette a lábasjószágot. Türelmetlenül leste, mikor megy ki az anyja ellátni az szárnyasokat. Ugyanis feltétlen magával kellett vinnie az apja vastagpengéjű, nagy kését, amivel a disznót szokta leszúrni. Alattomban kellett megtenni, mert bajos lett volna elhitetni az anyjával, hogy halat pucolni kell az a gyilkos szerszám. Pedig csak azzal lehet megnyúzni azt a dög nagy állatot. No, meg jól jöhet, ha baj van.
Az új íj csodálatos volt. Erőlködés nélkül tudott lőni százlépésnyire is. A pontosságot ölnyi vastag nádkévéken próbálta ki, melyeket olyan könnyen vitt át a nyíl, hogy jókora távolságra attól találta meg újra. Közben egy vessző el is tört, és már csak tizenhét maradt, amit már nem akart elherdálni ilyen haszontalanságokra. – Nem játszódom tovább, kell a vessző a nemes vadra - gondolta elégedetten, mikor végre útra kelt. – Majd a medvén begyakorlom magam.
Már majdnem delelőre ért a nap, mikor végre megközelítette a kicsiny dombot, ahol gyakran látták mozogni a vén ragadozót. Nem is kellett odáig menni, mert meghallotta csörtetni a közelben, olyan ötven-hatvanlépésnyire. Vízidiót csemegézett zajosan cuppogva az iszapban. Rusnya, nagy állat volt, így félig elmerülve is. Jókora agyarakkal. Ki-kivillantak, ahogy a pofájában forgatta a szúrós sulyomhéjat. Misó egy vastag fatörzs mögül leste óvatosan.
– Akkor most kilépek innen, és elkezdem – gondolta. – Csak előbb kifújom magam. Nem lenne jó lihegni közben. Még megzavarna a célzásban. Mindjárt oldalra lépek egyet, és belelövöm az elsőt. – A fa takarásában megfeszítette a húrt, és nagy levegőt vett: – Lehet, hogy egy kicsit hátrább kellene menni? Csak észre ne vegyen!
Az önfeledten cuppogó hatalmas állat hirtelen felkapta a fejét, és rövid, szaggatott dörmögéssel jelezte, hogy látja a kisembert. A legény nagy levegőt vett, kilépett a fa mögül, és megfeszítette hatalmas íját. A medve néhány lépéssel közelebb jött, majd két lábra emelkedett, és üvöltött. Misó kilőtte az első nyílvesszőt, ami súrolta a fenyegetőző állat oldalát, és jelentéktelen sebet ejtett rajta. A vén ragadozó hatalmas ordítással nekilódult, hogy elintézze ezt a furcsa kétlábút, aki nem akar meghátrálni. A hirtelen mozdulat miatt a rémült gyerek második lövése messze elkerülte a célt. Misó már kapkodta a levegőt félelmében. Hatalmas erővel megfeszítette íját a harmadik lövéshez, ami nagy reccsenéssel kettétört. A bestiális állat ijesztő sebességgel rohamozott, pofájából habfoszlányok szakadtak le, és már majdnem a fához ért.
Amire Misó egy rémült mókus sebességével szinte felrohant. Még életében nem jutott ennyire gyorsan ilyen magasra. A medve üvöltött, karmait a kéregbe vágva megrázta az öreg tölgyet, és elindult fölfelé… majd csalódott dörmögéssel visszahuppant a földre. Túl öreg és kövér volt már a mászáshoz. - Persze ezt Misó nem tudta. - Fel-felhörrenve, fújtatva kerülgette a fát.
– Húú!– fújta ki fölös levegőjét a reszketve kapaszkodóvadászfi. Aztán még egyszer, mert még volt belőle: – Húúha!
A medve megállt, lezöttyent a farára, és rosszindulatúan pislogott fölfelé.
– De randán tudsz nézni! – Misó kicsit lazított szorításán, mellyel a fa törzsét próbálta szétroppantani. – Lehet, hogy mégsem jön fel? Akkor meg mit rohangál annyit? – Egyik reszkető kezével a hajába túrt. – Már majdnem megijedtem. – Kissé kényelmesebben elhelyezkedett, és – mert szemlátomást bőven volt ideje – a szokott ösvényre terelte gondolatait:
– Inkább négyujjnyi vastagra hagyom a markolatnál, nehogy megint eltörjön. Vajon mennyire vékonyítsam el…
