Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkeni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. Örültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok.