Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkeni, ha majd átmegy rajtam.
Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek.
Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. Örültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre.
Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág.
Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok.
Valami idegen zajra neszeltem föl, és már nem volt kedvem visszaaludni.
A kicsiny ablakocskában még a telihold világlott, de már éreztem, hogy közel a hajnal. Jóízű, friss levegő jelezte közeledtét, még egy kis szellő is meglebbentette a szép, hímzett függöny széleit. Nyakamig húztam a jó meleg dunyhát, és résnyire nyitott szemmel néztem kifelé az éjszakába. Hallgattam a jószág finom motozását az ólban.
Biztonságot sugárzó, nyugodt neszek.
Nemsokára kelni kell, de addig még enyém a mindenség! Nincs is annál jobb, mint összekucorodni a finom melegben, és csak úgy belesimulni a világba. A testvéreim a szomszéd ágyban szuszogtak, apa a konyhában horkolt, jó hangosan. Akkor ilyen zajos, ha fáradtan feküdt le az este, márpedig ő jócskán tett érte. Ilyenkor tavasszal egész nap a földeken töri magát, hogy legyen mihez nyúlni télen. Még szerencse hogy enni azért van mit. Mostanában már én is besegítek.
Mióta eszemet tudom, az íj volt az én nagy szerelmem. Más gyerek vitézeset játszott, vagy a lányok babásat, de énnekem csak az íj kellett. Ahogy nagyobbacska lettem, már törtem is az egyenes gallyakat, feszítettem rájuk a nagymamától szerzett kenderzsineget, és lődöztem, mint egy bolond. Kaptam is apától a fejemre. Nem tetszett neki, hogy ilyen butaságot játszom, meg aztán, nem is illik az hozzám. Persze nem hallgattam rá - mert én egy ilyen gyermek voltam -, de igazándiból rám is hagyta, mert az én apám nagyon szeret minket. Édesanyánkat, engemet, meg a két testvéremet. No meg azt a leendőt, aki édes hasában van, bár még alig látszik.
Sokáig a magam feje után csinálgattam az íjakat, jól-rosszul, míg egyszer meg nem lestem Mihály bácsit, aki a szomszéd tanyán lakott. Arrafelé bóklásztam, gyermeki kíváncsisággal akartam kilesni a titkait, és én lepődtem meg a legjobban, amikor sikerült. A ház melletti lomok alól egy gyönyörűséges íjat szedett elő a hozzáillő puzdrával és nyílvesszőkkel együtt. Ott dugdosta a jótét lélek, merthogy jobbágyember ilyet nem birtokolhatott, mert ugye akkor vadászik is vele, azt pedig nem szereti az uraság .
Persze mifelénk nem annyira erős atörvény, mint a száraz földek lakóinál. Ezen a posványos, lápos vidéken más a világ, mint odakint a szárazon. Ahogy ópapa mesélte, réges-régen a tatárok hajtották, irtották errefelé a népeket, és a maradék úgy széjjelszaladt, hogy az uraság emberei is alig lelik őket, ha a kilencedet szedik.
Tanyákon, tanyabokrokban élnek az emberek. Szántanivaló föld is csak mutatóban van imitt-amott a magasabb részeken, ahol nincs víz. Mert nálunk mindenütt a vetésföldek végén vizenyős, zsombékos rét van, utána meg ér, vagy tó. Úgy mondják, errefelé a víznek csak hossza van, folyása nemigen. Idegenek nem is nagyon bóklásznak errefelé, se más jövő-menő népség. A kereskedőkből is csak a helybéliek mozognak, mert a mocsár hamar lerántja az óvatlant.
Szóval, odasündörögtem a Miska bátyához, és addig-addig kunyerbáltam, hogy nekem is… hogy én is… meg hogy nagyon szépen kérem, hogy egyszer csak komolyan vett, és lett egy igazi íjam. Persze nem olyan, mint az uraknak, csak egy tiszafából faragott. A nyílvesszők meg nádból a madarakra és mogyoróból, vagy kőrisből a nagyobb vadra. Az íj akkora volt mint én, a vessző pedig olyan jó felényi.
Hát igen, vadorzás lett a nagy játékból, mert a szükség nagy úr. Miska bá’ megengedte, hogy vele menjek, és beletanultam a dologba. Apa is komolyabban vett, amikor hazahoztam az első kacsáimat. Csimasz, a kutyánk pedig jött segíteni, mert többször a vízbe esett, amit lőttem.
Én az íjamat meg a hozzávalókat egy kicsit távolabb rejtettem el, nem a háznál, nehogy az uraság emberei, vagy valami rosszakaró meglássa.
Miska bá’ szerint az íjászat nem nagy dolog, mármint akkor, ha az ember véresre gyakorolja az ujjait. Eleinte céloztam, meg okoskodtam, hogy innen fúj a szél, meg hogy mennyire emeljem, ha messzebb van, de egy idő után már nem gondolkodtam, csak lőttem.
Mégis a legtöbb vessző célba talált.
Persze nem csak a pontosság, a sebesség is fontos, mert ha az első lövés félrement, a második még helyrehozhatja a vadászatot.
Gyakorlásként - vagy amikor én voltam a győzhetetlen íjászvitéz - sokszor beálltam egy közeli kicsiny ligetbe, és telilődöztem a fákat. Egy lélegzetvételnyi idő alatt jó tucatnyi vesszőt is kilőttem a támadó fakatonákra. Közben hangosan számoltam a halottakat és a kilőtt nyilat:
- Akkor most! Egy… és kettő… és három… - mert egy íjászvitéz mindig tudja, hány nyila és hány ellenfele van még hátra. Mindig volt olyan két-három tucat vesszőm. Állandóan szedtem, szárítottam az árnyékban a szép egyenes gallyakat, vastagabb nádszálakat, és vágtam, csiszoltam hozzá a hegyeket jó erős marhalábcsontból.
Ez így játéknak hangzik, de ilyenkor tavasszal, amikor a vadak már szép kövérre híztak, mert fű már bőséggel van és az éléstár is már nagyon szegényes, jól jön ám egy-egy kacsa, vagy nyúl az asztalra. Nem is beszélve arról, amikor őz sikeredik.
Tegnap este is hús volt a máléhoz… jól teleraktam a bendőmet… jólesik még egy kis lustálkodás.
Mokány, feketehajú, sűrű ember volt az első közöttük. Hirtelen kezű, kemény, hadviselt férfi, aki nemigen tűrt más véleményt. De érdemes volt hallgatni rá, mert nem csak ereje, esze is sok volt.
Ő mondta meg, hová menjenek és hogyan csinálják.
Sokadik éve űzték sötét mesterségüket, de senki sem sejtette, hogy ők azok.
Öt elszánt, erős zsivány, e kicsiny világ aljanépe, valahonnan a lápmélyi tanyákról. Mocskos, sáros ruhában, kezükben vaskos, rövid bot, vagy kisbalta, övükben kés. Ketten testvérek voltak, egyikük szakállas, indulatos nagydarab ember, ő olyan alvezérféle volt, az öccse vékonyabb és bajszos. A harmadik loboncos hajú, amolyan egyszálbélű, mindig éhes fajta, a negyedik pedig kis satnya ember, mélyen ülő, gonosz szemekkel. Ismerték a tanyákat és a lakókat is. Itt éltek ők is a láposban, ugyanolyan népek voltak, mint bárki más, de néha-néha, főleg tavasszal, amikor már kevés volt a kitartás, no meg amikor a vérük hajtotta őket, nekiindultak.
Nem volt félnivalójuk.
A magányosan álló házakat keresték, ahol nincs hallótávolságban szomszéd. Rájuk törték az ajtót, mindenkit gyorsan lebunkóztak, majd megkötöztek. Ezt a főnök ötölte ki, mert így szépen, kapkodás nélkül tudták tenni a dolgukat. Nem szaladoztak gyerekek az erdőben, feleslegesen riasztva a szomszédokat. A gazduram is szívesebben mondta el, hová is rejtette a vagyonkát, ha az asztalra kötözött asszonya sivalkodott egy kicsit. A legtöbben még azt is elhitték, hogy túlélik az egészet. Sokszor egy napig is eljátszódtak velük, majd elvágták a torkukat. Azzal is megtették, aki már belehalt a játszódásba. Akinek a nyakán lóg ki a nyelve, az már nem mesél semmit. Ha mindez megvolt, összeszedték a jószágot, meg ami kellett, és hazamentek. Kevés ember lakott errefelé, megszokták, hogy ritkán látják egymást. Olykor hetekig sem vették észre, mi is történt.
Pirkadat előtt a mocsárban kúszva, mászva közelítették meg a szép kis tanyácskát. Gondosan tapasztott, meszelt falak, erős kerítés. Módos emberek lakhatnak itt, akiknek telik az idejéből az efféle haszontalanságra. A kutyát egy kis éléssel elcsalogatta a loncsos hajú – aki nagyon értette az állatok nyelvét -, majd egy suhintással elcsendesítette.
Nem szerették a zajt.
A testvérek egy hosszú, vaskos rönköt cipeltek, és lendületből beszakították az ajtót. A szakállas oldalra lépett, és bunkósbotját felemelve várta a menekülőket. A többiek berohantak. Csendesen, mert nem kocsmában akartak verekedni, hanem ölni. A derengő holdfényben jól látták az ágyából ijedt ordítással felugró férfit és a sikító nőt, kiket néhány csapással elnémítottak. A hátsó alvókamrából még hárman rohantak ki. Az élen egy hosszú, faragott karófélével hadonászó suhanc. A támadók gyakorlottan szétrebbentek, majd egyszerre a fiúra rontottak. Az hatalmas lendülettel beszakította a nagyhajú fejét, majd ő is lehanyatlott az őrjöngve csapkodó latorfőnök ütéseitől. Az ijedt kisegér módján iszkoló kisgyermeket szinte óvatosan ütötte le a gonosz szemű, ugyanis ő a zsenge fiúkat is szerette. Már csak a hálóruhás nagylány maradt, akinek időközben sikerült kijutnia az ajtón. Egyenesen a várakozó zsivány kezébe. Az hangosan röhögve elkapta, de nem bántotta - hisz nem jelentett veszélyt -, hanem visszalökdöste a házba.
Megvolt a munka, kezdődhet a szórakozás. A főlator már a családfőt kötözte, jó erős bőrszíjjal, a kisember kiemelte a kemence ajtaját, és gallyakat dobált a hunyorgó parázsra, hogy megvilágítsa a szobát. A leányka fiatal volt még, de megvolt már mindene, ami a férfiaknak kellett. A szakállas egy rántással letépte az ingét, és az asztalra lökte. Erőszakkal széttárt karját, lábát, bajszos testvére már kötözte is az asztalhoz. Már kezdte leoldani a gatyáját, amikor a latorfőnök föltekintett munkájából, és felhörrent:
- Takarodsz onnan, te böszme ökör! Hát ki mindőnk között az első? Hogy mered megelőzni a vezért? – üvöltötte, majd durván arrább lökte a szakállast. Olyannyira, hogy az elesett, és csúnyán beverte a fejét a kemence padkájába, sőt kaszáló kezével még a parázsba is belemarkolt. Ijesztő ordítással ugrott föl, és a mokány banditára rontott:
- A büdös szuka anyádat lökdösd telibe, te csökött patkány! Szétvágom azt a… - A főlator hatalmas csapással fogadta a szakállast, de hiába, mert annak bajszos öccse is nekiugrott. A három férfi ordító, ziháló kupacban ütötte egymást a földön.
Közben a magára hagyott lányka kiszabadította magát félbehagyott gúzsából. Lefordult az asztalról, és nekiiramodott az ajtónyílásnak. A gonoszszemű utána lódult, de elbotlott a verekedőkben, és maga is közéjük zuhant. Azok meg, gondolván, hogy be akar szállni a leszámolásba, adtak neki is.
Az erős holdfényben világló, meztelen leány csak rohant és rohant. Furcsamód nem a közeli lápos, hanem a mező közepén, jó iramodásnyira álló kis facsoport felé igyekezett. Már egészen közel járt a széléhez, amikor a lassan eszmélő latrok kirohantak az ajtón, és utánaeredtek.
Kemény, edzett férfiak csizmában és bocskorban. Viszályuk okát feledve, röhögve, fel-felrikkantva űzték a prédát. Hisz’ minél később kapják el, annál édesebb lesz mindaz, ami utána következik.
És a mezítlábas, védtelen leány, aki fájó, sebes lábával már csak botorkált, ekkor eltűnt a kis ligetben.
Majd kis idő múlva előbukkant újra, és embermagasságú íja mögül… csöppet sem rémült hangon belesikoltotta az iszonyat éjszakájába:
- Akkor most! Egy… és kettő…
